Fasnet

Múlt hétfőn este Katrinhoz mentünk Bauer sucht Frau-t nézni. Kultsorozat itt, én annyira nem ájultam el tőle, de ugye minden nemzetnek megvannak a maga médiahősei, újabban celebjei, nekik Heinrich, nekünk Pákó. Nem tudom, ki járt jobban.
Kedden volt 11.11. Ezen a napon Nyúlházán ünnepélyesen megnyitják a farsangi szezont. Minden évben 11 óra 11 perc 11 másodperckor pezsgőt bontanak és fánkot esznek, most is így történt. Már az irodában megkezdődött a mulatság. Este Katrin főnökének meghívására ünnepelni mentünk a helyi sportcsarnokba. Körülbelül olyan, mint egy otthoni farsangi műsor, csak nagyobb szabású, jóval komolyabb jelmezekkel, mert itt van rá pénz. Volt vacsora, zene is és rengeteg fellépő. Mindenki ismert mindenkit, igazi örömünnepnek tűnt, a farsangi felvonuláson kívül talán a legjobb alkalom arra, hogy összegyűljön a falu apraja-nagyja. Fel voltak dobva, énekeltek amolyan bajorosan (bár ezen megjegyzésemet Schwabenlandban biztos sértésnek vennék) összekapaszkodva, hol ülve, hol állva, hol pedig ugrálva. Sok volt a helyi témájú stand up comedy, amin rajtam kívül mindenki hatalmasakat nevetett, de én, aki nem ismertem a kifigurázott alakokat, nem tudtam olyan jól szórakozni rajta. Meg aztán volt, hogy úgy istenigazából nekikezdtek svábul beszélni, na kérem, ember legyen a talpán, aki abból minden szót ért. Viszont volt egy Vocal Total nevű acapella formáció, egyenesen Nyúlházáról, akik egyedül elvitték az egész estét. Beöltöztek, mókáztak, énekeltek és elvarázsoltak mindenkit. Egy Feinschmecker liba is van köztünk, neki (többiek ugorjanak) ajánlom figyelmébe: Mir im Süden (sajnos nem találtam You tube-on a Vocal Total verziót, cserében ez viszont az eredeti)

Jól éreztem magam, éjfél volt, mire hazaértem.
Szerda délután Metzingenbe, egy nagy Outletbe mentünk vásárolni. Jött Andreas, felesége Piri, Katrin és én. Vásárlás után étterembe mentünk, majd rögtön vacsora után haza. Fáradtan, de elégedetten mentem aludni. Kellemes este volt, jókat nevettünk együtt.
November 13-án, csütörtökön volt az utolsó estém Németországban. Sok-sok kollegával Reutlingenbe mentünk moziba, az új James Bond film miatt volt lázban mindenki. Én nem, de gondoltam, talán már illene megnéznem életem első James Bond filmjét....mégis, csak hogy tudjam, eddig miről maradtam le. Jelentem, semmiről. Biztos velem van baj, de szerintem ez a film annyira rossz volt, hogy nem találok rá szavakat. Eztán sem leszek James Bond rajongó, az már eldőlt.

Azóta hazaértem és jelentem, nagyon jól van ez így.

Viszont itt be is fejezem a naplóírást. Letelt a 8 hét, tisztességesen "vegigrotáltam", ahogy azt várták tőlem. Nincs több külföldi kaland. Azokat a kalandokat pedig, melyek eztán itthon várnak rám, majd szóban megosztom legalább négy lelkes hallgatóval....
Pusz!

Musiknacht Esslingenben

Ott hagytam abba, hogy Katrinnal bemegyünk Stuttgartba. Ez így is történt. Délután egyre jött értem az apartmanhoz. Káprázatos, napsütéses, szinte langymeleg időnk volt, élmény volt szabad levegőn lenni. Felvettük egy barátnőjét, meg egy magyar kollégát és bementünk Stuttgartba. Addig tetszett a program, amíg csavarogtunk az utcákon, utcazenét hallgattunk, Bratwurstot ettünk, s a Glühwein-szezont megnyitandó, megittuk az első forralt borunkat. Aztán ők úgy gondolták, hogy mi leküzdhetetlen vágyat érzünk egy kis vásárlásra és bekeveredtünk a König Strasse-ra shoppingolni. Hurrá, oda az épp kialakult kellemes hangulatom. Millióan voltak, fél Stuttgart vásárolt, nekem pedig semmi kedvem nem volt hozzá. Végül anélkül, hogy bármit vettem volna, végigasszisztáltam, ahogy a két német barátnő butikból ki, butikba be, növeli a kis tatyók számát. Magyar fejlesztő kollegánkat addig egy elektronika áruházban hagytuk, gondoltuk jobb, ha azzal üti el az időt. Aztán hamar belátták, hogy ennyi ebből nekünk elég volt (különben láttam egy csizmát, 33,5-est, gyönyörű volt, és csak 400 Euro(!), más nem keltette fel az érdeklődésem), ezért hazamentünk, hogy felkészüljünk az előttünk álló estére.
Esslingenben volt Musiknacht. Miután én a mi utcazene fesztiválunkra asszociáltam, beöltöztem, mint egy iraki medve (tudom, képzavar, de nekem tetszik), nehogy megfázzak. De ők nem az utcákon zenéltek, hanem különböző kocsmákban, bárokban, különböző stílusokban. Még többen voltak, mint a König Strassén, egyszerűen levegőt alig lehetett kapni, a kezemben pedig télikabát, rajtam pulcsi, mellény, biztos, ami biztos. Befizettünk az első kocsmában 12 eurót, azzal a karszalaggal aztán egész éjjel róttuk az utcákat, bárhová bemehettünk, ami épp megtetszett. Így aztán hallgattunk "Play that funky music, white boy"-t punk-rock stílusban, Sting-et Englishman in New York-kal, meg U2-t With or without you-val. Innen asszem túl hamar távoztunk, még igazán hallgattam volna az egy szál gitárral játszó Utcakutyára emlékeztető emberkét. Túránkat folytatva átmentünk egy újabb bárba, ahol német barátaink éktelen tombolásba kezdtek, mert általuk jól ismert német slágerek szóltak. Nagyon populáris számok lehettek, mindenki énekelte őket. Volt valami kézbe köpős, "Ja, ja, ja, jetzt wird wieder in die Hände gespuckt...",

meg egyéb vicces dalocskák, iszonyatosan bonyolult refrénekkel, úgyhogy hamarosan azon vettem észre magam, hogy velük énekelek én is. Mókás volt, tetszett nagyon. Aztán mentünk tovább, egy diszkóba, ahol mai zenék, aztán egy másikba, ahol a 80-as, 90-es évek zenéi szóltak. Itt már hatan voltunk lányok az egyetlen férfi kollégával. Táncoltunk, buliztunk, jól éreztük magunkat. Valamikor negyed öt tájban fogtunk egy-egy taxit és haza indultunk. Én voltam az egyetlen, aki egészen Farkasfalváig ment (adekvátabb fordítás nem jutott eszembe), viszont nem tudtam a címet, csak a hotel nevét (ez olyan typisch Enzsé). Török taxisunknak ez nem volt elegendő, és miután nem volt a GPS használatához elvárható tudás birtokában, nem jutottunk dűlőre. Körözött velem, és teljesen kétségbe esve kérdezte, hogy most mi lesz. Én nem voltam ekkora pánikban, mondtam neki, hogy nyugi, kiszállok, majd valami lesz. Aztán, mivel nem mert egyedül hagyni a farkasfalvai utcákon, addig nyaggatott, míg eszembe jutott, hogy egy Aral kút van a közelben. Azt nagy nehezen bepötyögte és elfuvarozott az Aralhoz. Ott állt egy fiatalember a járdán, háttal nekünk. Elköszöntem a taxistól, adtam neki borravalót, mert megindított az aggódása és kiszálltam. A fiatalembert megkérdeztem, hogy ide valósi-e, mire ő megfordult és láttam, hogy jól sikerült az estéje, mert rettenetesen be volt rúgva és véres volt a homloka, valszeg elesett nem sokkal előtte. Megkérdeztem mi történt, mire ő közölte, hogy baleset. Nem akartam mélyebben belemenni. Kértem, igazítson útba, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elkísér. Állapota ellenére rendkívül udvarias, kedves fiú volt, magamban jól szórakoztam az egész lehetetlen szituáción. Minden előzetes esélylatolgatás szerint képtelenség volt, hogy én bárkire ráakadjak Farkasfalván hajnali fél ötkor, és erre a taxis pont ott tesz ki, ahol ő ácsorog. Kellemes csevegéssel telt a sétánk, mint írtam, jókat mosolyogtam a srác igyekezetén. Azt hiszem, jobban beszéltem, mint ő.:) Háromnegyed ötre haza is értem, becsuktam magam mögött az ajtót, és utána gondolkodtam el, mennyire bátor vagyok, hiszen mi van akkor, ha nem ennyire jámbor a fiú…

Vasárnap nem történt semmi érdemleges, azon túl, hogy én hülye még az RTL-en futó „Supertalent” című Megasztár féle tehetségkutatón is bőgtem, mert olyan édes gyerkőcök léptek fel, olyan bájjal és tehetséggel, ami mélyen meghatott.

Ma reggel újdonsült osztrák ismerőseimmel mentem be a céghez, mert nem volt más, aki elvigyen. Ill. dehogynem, egy busz megy reggel hétkor. Mivel reggeli is reggel héttől van, arra akartam megkérni a háziurat, hogy hadd menjek egy kicsit korábban reggelizni, mire ő felajánlotta, megbeszéli osztrák vendégeivel, hogy vigyenek magukkal, hiszen ők is Nyúlházára tartanak. Rendben van, nem ellenkeztem. Nagyon barátságos emberek, akik itt kénytelenek folytatni fejlesztői munkájukat, mert a több mint 300 fős osztrák gyárat egyik napról a másikra bezárták. Döbbenet.
Mindenesetre nagyon jól bánik velem a háziúr. Induláskor még a kezembe nyomott egy csokit (rájöttem, hogy nem tudom, hogy kell írni a csoki nevét…ha eltévesztem, akkor macskakaja lesz belőle), hogy azt adjam majd oda köszönetképp az osztrákoknak. Cserébe úgy döntöttem, kitakarítom neki az apartmant, egyszer úgy rendesen, de előre sajnálom a pókocskákat, mert eddig olyan jól kijöttünk egymással….
Ma TV-Abend lesz, Katrinnál megnézzük együtt az itt nagy sikerrel futó valóságshow-t, „Bauer sucht Frau” címmel. Állítólag ez a legjobb műsor, ami létezik. Kíváncsi vagyok!

Megszülettek a Babákok!

Rögtön hétfőn, úton a reptér felé kaptam sms-ben a hírt, hogy megszülettek az ikrek, Kristóf és Gergő, mindenki jól van és egészséges. Legszívesebben visszafordultam volna, hogy megölelhessem Inezt, persze ez lehetetlen volt. Este a büszke apa ünneplésre invitált, de jobb híján csak egy távsörözést tudtam neki ígérni. Az első napom tehát jobbára a két bébi érkezése körül forgott. (Dancing queen még nem volt, de ami késik, nem múlik...)
Az utána következő napok nem hoztak semmi említésre méltót. Esténként összeültünk a magyar kollégákkal beszélgetni, ami rendszerint azt eredményezte, hogy kialvatlanul néztem a következő nap elébe.
Csütörtökön Andreassal, egy német kollégámmal kétnapos szemináriumra mentünk Darmstadtba. Hulla fáradt voltam, nem aludtam többet 4-5 óránál előző éjszaka.
A szeminárium egyszerűen fantasztikus volt, nagyon jól éreztem magam folyamatosan, jó hangulatban telt, első perctől fogva jó csapat voltunk. Néhány szemináriumon voltam már, de még soha nem fordult elő velem, hogy egyszer sem kalandoztam el, rajzolgattam, vagy ásítoztam (pedig most nem sokat aludtam előtte).

Ma délután jön értem Katrin és nyakunkba vesszük Stuttgartot. Majd meglátjuk, mire jutunk.

Hurra, der Zirkus kommt...

Nehogy megszokjam az otthoni friss levegőt, és esetleg tovább csodáljam az ősz szépségeit, hamar elküldtek újra otthonról. Most nem a világ másik végére, csak Európa közepére, a németországi Nyúlházára. (Csak bennfenteseknek mond valamit a név. De amíg az én írói álnevem egyszerű fordítással megfejthető, ezzel is bizonyítva őrült fantáziánkat, amivel ezt négy barátnőnek sikerült megszülnie, addig a település valódi nevének felfedésére a fordítás nem megoldás.) Nem ígérem, hogy ez a két hetem ugyanolyan kalandosra sikerül, mint a Kínában töltött hat, mindenesetre megpróbálok beszámolni az itteni történésekről is.

Új bőröndöm, a hong kongi szerzemény rögtön ideúton tönkrement, ennek igazán örültem.
Egy apartmanlakást nyertem erre a két hétre, ami annyira lakályos, hogy szinte könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól. Leginkább az az "eridj neki" zöld képkeret és az ugyanolyan színű ágykeret és nyílászárók (fő a harmónia) nyerték el a tetszésem. A következő örömhullám akkor söpört végig rajtam, amikor a fürdőszobában törölközőn kívül nem találtam se szappant, sem tusfürdőt, vagy sampont. Jelentettem a háziúrnak a problémát, mire ő végtelen kedvességgel átnyújtott egy flakon sampont. Azt úgy mindenre. Öt az egyben.
De cserében nem kaptam velkámsört, pedig igazán jól esett volna. Úgy látszik az apartmanhoz low cost-os ellátás párosul. Aztán arról is felvilágosított, hogy reggeli csak hétfőtől péntekig van. Valszeg a németek hétvégi reggeleken nem éhesek...
Egyetlen pici ágyam van, de a konyhában poroszos rend szerint mindenből kettő van, értsd tányér, pohár, evőeszköz, lábos. Azért elgondolkodtató a logika.
Érkezéskor megörültem kollegáimnak, ők pótolták az elmaradt velkámsört, meg a hiányzó számítógépes ismereteimet, merthogy az IT-s kolléga azonnal kapta a feladatot, miszerint a laptopra internetet kell varázsolni.
Másnap aztán kaptam német kollegáimtól UMTS kártyát, meg hozzá való laptopot is, mert feltételezték, hogy ha az, amit hoztam, négy kilós, akkor ahhoz nem jó ez az izé.
Gondoltam, a háziúr majd biztos azt hiszi a két laptopot látva, hogy minimum rendszergazdaasszony vagyok.:)
Azóta rájöttem, hogy a háziúr nem gondol semmit, mert amióta betettem ide a lábam, itt nem volt sem takarítás, sem törölközőcsere, sem kukaürítés, semmi. Ez a csináld magad szekció. Egy másik kollégám említette, hogy örüljek, hogy meleg van, neki ugyanis annak idején fűtés sem volt.
Viszont nem mondhatnám, hogy magányos vagyok, mert vannak pókocskák, meg porcicák is.

Zárszó

Úgy illik, hogy mégis valahogy lezárjam a hong kongi kalandozásokat. A helyzet az, hogy számolatlan sok zárszókezdemény, gondolattöredék született, de mind befejezetlen maradt. Nem akarok arról írni, milyen jó is volt, mennyi élmény ért, és mennyi emlék kavarog a fejemben, mert úgysem tudnám frappánsan összegezni. Maradjunk annyiban, hogy csak remélni tudom, hogy agyi leépülésem, minek következtében rövid távú memóriám elég mostohán bánik velem, megáll egy ponton és legalább a rengeteg fénykép és a naplóm segítségével sokáig fogok emlékezni minden egyes Hong Kong-ban eltöltött pillanatra.
Míg íródott a napló, meg voltam győződve arról, hogy minden lényeges történésről beszámoltam. Most, hogy hazaértem, és csak mesélek és mesélek, jövök rá arra, hogy oly sok apróságot nem osztottam meg veletek. Félek, ezek szép lassan mind-mind feledésbe merülnek.
Időközben kiderült az is, hogy a négy lelkes olvasóm mellé sokan csatlakoztak, még egy maláj és egy görög rajongóm is akadt, de nemzetközi hírnévre azért nem tettem szert. (A magyar nyelv az oka mindennek.:)

Hazautam zökkenőmentes volt, leszámítva persze, hogy még egy búcsúajándékot átnyújtottak nekem a legeslegutolsó ellenőrzőponton, a gép gyomrába vezető folyosón: félrehívtak, kinyittatták a kézi poggyászom, a kistáskám, levettették cipőm, zoknim, átvizsgáltak tetőtől talpig és egy széles mosollyal kísért good bye-jal utamra engedtek.:)
A repülőgépen egy nagy indiai férfi, és egy kevésbé nagy hk-i nagymammer között kaptam helyet. A férfi azzal döbbentett meg, hogy dacára annak, hogy egész éjjel elég sok folyadékot vett magához, egyetlen egyszer sem ment WC-re, míg a nagymami azzal, hogy ahogy felszálltunk, álomra hajtotta a fejét, valamikor hajnali háromkor megkérdezte tőlem, hogy mennyi az idő, majd miután nyugtázta, hogy még majd' három óra hátravan, azonnal újra elbóbiskolt. Indiai barátom nem tudott aludni, helyette pl. vígjátékot nézett, és nagyokat nevetett, míg én (mivel aznap még nem bőgtem eleget, csak az irodában, meg búcsúzáskor, meg a transzferbuszban egészen a reptérig...), kiválasztottam egy drámát, és ott hüppögtem mellette. Biztos jól mutattunk. Mindeközben a jobbomon ülő hölgy édesen szendergett.
Érkezésem Londonba és Bécsbe is percre pontos volt, a csomagom is megvolt, szóval szerencsésnek mondhatom magam. Hazaértem. Végtelen boldogságot éreztem, annak ellenére, hogy az előző hat hét is csodás volt. De mégis, itthon más a levegő, és a fű is zöldebb. Mindenki mondta, hogy nem lesz kellemes a nyárból az őszbe hazajönni, de olyan gyönyörűek voltak a fák, hétágra sütött a nap és igazán friss, hűs szellő lengedezett, hogy kétség nem fért hozzá, ez a legszebb ősz, amit valaha megéltem. Sajnos sokáig nem élvezhettem, mert egy hét után újra útra kellett kelnem. De az otthon töltött napok felejthetetlenre sikeredtek, hála azoknak, akik hazavártak.

Kicsi a világ!

Tegnap sok-sok sms után végre sikerült találkozni egy régi, kedves barátunkkal, aki nyár óta itt él Kínában. Ő keresett meg, tudott arról, hogy HK-ban vagyok. Meglepett nagyon, hogy képes azért átjönni Kínából HK-ba, hogy egy órácskára találkozzunk. Ugyanis csak egy lopott ebédidőre futotta. Örülök, hogy jól van, nagyokat nevettünk hasonló élményeinken. Arra meg aztán igazán büszke vagyok, hogy én választottam éttermet, sőt még kaját is! Nem volt könnyű dolgom, hiszen ő vegetáriánus, én meg hát ugye köztudottan hadilábon állok a halakkal és vízi barátaikkal, de mondhatom, nagyon jól választottam, finom volt a „sárga virág” nevű hal is, meg a zöldségtál is. Arról tán még nem írtam, hogy megfogalmazódott bennem, ha valaha vegetarianizmusra adnám a fejem, csak és kizárólag Ázsiában. Olyan varázslatos dolgokat bírnak kihozni a zöldségekből, hogy minden alkalommal le vagyok nyűgözve. Azt nem mondanám, hogy szépen ettünk, de legalább jót.:) Az egész halacska egyben feküdt előttünk szálkástól, uszonyostól, fejestől, farkastól, mi pedig nekiláttunk pálcikával szétbombázni szegénykét. Nem sokkal később azon kaptuk magunkat, hogy a pincérektől elkezdve a takarítónőkön át a vendégekig mindenki elhűlve bámulja a jelenetet. Szerintem sokat tanultak tőlünk, főleg, amikor már bevetettük a kanalat, végül pedig a kezünket is…
Aztán felnéztem, és magyarul elmagyaráztam nekik, hogy igen, tudjuk, hogy elég sajátos a technikánk, de éhesek vagyunk és akkor is meg fogjuk enni, ha nektek nem tetszik! Különben meg Magyarországon ti is beleborítjátok a mákos tésztát a babgulyásba, úgyhogy be lehet fejezni a csodáskodást! Ekkor aztán szétszéledt a bálvánnyá vált pincérsereg, hirtelen mindegyik talált magának munkát.
Sajnos a hal nem a legideálisabb táplálék, ha az ebédet evés helyett inkább beszélgetéssel akarod tölteni, szóval sietnünk kellett, hogy be tudjuk fejezni, mert hipp-hopp letelt az egy óra, és Tamás, ahogy ott termett a semmiből, azon mód el is viharzott. Kellemes élmény volt, évek óta nem találkoztam vele otthon, itt pedig összehoztuk a találkozást.

Munka után ismét felkerekedtem, mert még egy utolsó alkalommal nyakamba akartam venni a várost. Térképpel a kezemben nyugodt voltam. De jelentem, így is sikerült elkavarnom, forgattam az írást, jobbra, balra, körbe-körbe, csak nem akaródzott szembejönni a helyes irány. Átmentem egy ruhapiacon. Aztán egy zöldség-gyümölcs piacon. Aztán egy kifőzde soron, egy halpiacon, majd egy hentesáru piacon. (A Köjál letérdelt volna.) Aztán egy aranyhal piacon. Aztán egyre sötétebbek voltak az utcák és egyre több zsebre tett kezű suttyó támaszkodott a villanyoszlopoknál. Én egyre jobban szorítottam a táskámat. Térkép csak forgott, mind gyűröttebb és gyűröttebb lett. (Meg az is, aki forgatta.) És aztán hirtelen, mikor már azt hittem, most minimum egy sintértelep jön, meglett a bazársor, amit kerestem. Kellett egy új bőrönd, mert a nagy igénybevétel, a sok utazás Kínában megtépázta az elődöt. A bátyám sírt volna, ha látja a húgát alkudozni. De nem lehet mindenkinek vérében az üzlet. Végül szerintem nekik jó bizniszt csináltam és hazaküzdöttem a dög nagy koffert, ami miatt tele a lábam lila foltokkal. Azt hittem kövekkel rakták tele, olyan nehéz volt. A szobámban aztán megmértem az új szerzeményt: tök üresen 6 kg! Wow! Nem bántam volna, ha ez a kaland kimarad, de ezt is túléltük, bőrönd is van, meg épségben haza is értem.

Túl az utsó HK-i hétvégén :(

"Van az angolban egy kifejezés, nevezetesen writer’s block (…), ami azt az élethelyzetet fejezi ki, amikor valaki, aki többnyire írással foglalkozik - zsurnaliszta, szépíró - konkrétan ül, egykor a fehér papír, ma a laptop képernyője előtt, és agybénultan bámulja, mert semmi, de semmi nem jut eszébe." (Albert Györgyi)

Nem vagyok sem zsurnaliszta, sem szépíró, de múlt hét végén egyszerűen én sem tudtam mit írni. Tán már nincs új a nap alatt.
Most írjak a századik finomságról, amit megkóstoltam?

Vagy az újabb uszodás kalandomról, amikor is tök egyedül úszkáltam a medencében (nem volt gyanús, mert máskor sincsenek sokkal többen), és az úszómester úgy bámult rám, hogy már-már sellőlánynak képzeltem magam, persze csak zárni akartak, de én feltartottam őket…
Vagy hogy megvolt az első útvesztés,

de 3-4 útbaigazító kérdés és néhány hátamon legördült izzadságcsepp után sikeresen megtaláltam a keresett koordinátákat? Mit írjak még? Azt hiszem, ha az ember beleszokik új környezetébe, már nem érzi azt, hogy minden hírértékű, hogy mindenről be kéne számolnia. Már természetes sok minden, ami eddig idegen és ettől fogva érdekes volt.
Persze továbbra is rengeteg élmény ér, sok is ahhoz, hogy szavakba öntsem. Sandy-nek végtelenül hálás vagyok, mindazért, amit itt értem tesz. Szerintem nem lesz lehetőségem visszaadni neki. Próbálom kipuhatolni, mi az, amit szeret, hogy ha majd egyszer Magyarországra jön, én is kényeztethessem őt. Azt már tudom, hogy anyukám kacsamáját imádni fogja és hogy a kastélyok érdeklik, meg a jóképű srácok. Nem lesz gond, mindegyik kívánság teljesíthető.:)
Múlt hét pénteken újra találkoztunk Arno-val, a baráttal, akivel horgászni mentünk. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látom, de nem ő volt az első meglepetés. (Így volt ez a vásáron is, amikor újra láttam azokat az értékesítőket, akiket Kínában megismertem.)
Először ettünk egy nagyot egy shanghai-i étteremben,

aztán elmentünk egy bárba, ahol Arno egy kollégája is csatlakozott hozzánk. Jól éreztük magunkat, hamar elment az idő. Nagyon érdekli őket Európa, azon belül kis országunk, történelmünk, kultúránk. Csak úgy záporoztak a kérdések, az volt az érzésem, hogy (tőlem nem idegen módon) egész éjjel én beszélek.
Hajnalban Arno kíséretében megtettem az első (és egyben utolsó) utam a minibusszal. Ezek a buszosok őrültek! Főleg, hogy éjszaka nincs akkora forgalom, mennek, mint a meszes, a megállóknál nem állnak meg, csak lassítanak és az emberek úgy ugrálnak le a buszról. Úgy éreztem magam, mint egy kínai taxis mögött. Én fel akartam szállni az előző minibuszra, de Arno szólt, hogy meg kell várnunk a következőt, mert nincs több ülőhely. Az út során jöttem rá, hogy tényleg jobb ülni, mert az első kanyarban elvágódnék, ha nem szíjaznám be magam az ülésbe. Aztán miután ezzel az élménnyel is gazdagabb lettem, Arno fogott nekem egy taxit és azzal mentem tovább, vissza a hotelba.
Szombaton nem találkoztunk Sandy-vel. Azon a napon vásárolgattam.

Megállapítottam, hogy ilyen téren is tudok fejlődést mutatni, ebbe is bele lehet jönni, mint az evésbe, főleg, ha az ember lánya unatkozik. Persze nem gondolom, hogy ez irányú fejlődésem túl jó hatással lenne a családi kasszára, de ugye egyszer élünk…

Vasárnap Lamma szigetére mentünk.

Egy kis sziget, autóforgalom nélkül,

rengeteg külföldivel,

kutyával, bazársorral,

tengeri herkentyűs éttermekkel,




gravitációs wc-vel,

homokos stranddal,

jó levegővel.
Most már elmondhatom magamról, hogy fürödtem a Dél-Kínai tengerben!

Sandy persze nem tartott velem, már az is nagy áldozat volt részéről, hogy a fák árnyéka helyett a parton lévő kövekre ült le, amíg én élveztem a habokat. Itt is hamar lemegy már a nap, hat körül elkezdett sötétedni, akkor visszaindultunk a komphoz, mire odaértünk, már teljesen besötétedett. Visszanézve még láthattam a fényárban úszó öblöt is.

Aztán útközben gyönyörködtem az éjszakai Hong Kong-ban, majd legnagyobb meglepetésemre újra élvezhettem a zenés lézershow-t, végül pedig egy étteremben zártuk a napot. Mondtam Sandy-nek még a lézershow előtt, hogy nyugodtan menjen haza, hazatalálok egyedül is, de miután nem sokkal előtte meséltem el neki az útvesztős sztorit, el nem mozdult volna mellőlem a világ minden kincséért sem. A metróállomáson is egészen a kapukig kísért és szerintem csak akkor volt nyugodt, amikor látta, jó metróra szálltam.
Itt hadd jegyezzem meg, hogy hálás vagyok C-I-A-nak minden egyes sorért, amit a szétszórtsággal kapcsolatban írtak. Azon túl, hogy magamra ismertem, nagyokat nevettem. Csak remélni tudom, hogy anya is olvasta és belátja, hogy nem én vagyok az egyetlen, mert ez egy defektes nemzedék. Olvasás közben arra is rájöttem, hogy bizony működik a zsák a foltját elmélet. Nem kerestelek titeket, mégis egymásra találtunk. A képbe csak C. nem illik bele, mert ő mindig tudta, hogy állnak körülötte a dolgok. Ha C. nincs, talán még mindig ott toporgok az egyetem ’A’ épületében, mert fel kell vennem az indexemet, meg az óráimat, meg a mit tudom én mit. (Ehelyett én inkább zsírkáztam a Drink Tracyben…) Utólagos köszönet C.-nek.
Borcsa mindig azt mondja, nem vagyok hülye, egész egyszerűen csak kiszórom a fejemből azokat a dolgokat, amik nem fontosak. De hogy ennyi jelentéktelen dolog legyen, azt azért nem hinném…